Just give me a reason.

  2013.06.19. 15:03

Az ébresztőóra hangos csörgésére ébredtem. 6:45 volt. Felültem az ágyamban, majd azzal a lendülettel vissza is zuhantam. Rettentően rossz alvó voltam, későn aludtam, de korán keltem. Egyszóval, magamat fárasztottam.

- Kelj fel, különben elkésel! - Eva volt az, a szobatársam. Minden reggel ő keltette az egész szobát. Lerángatta rólam a takarómat, válaszul fejbevágtam egy párnával. Átnéztem a mellettem lévő ágyra, majd meglepve vettem tudomásul, hogy Lucie már ébren van. Ő volt a legjobb barátnőm. Ő volt a szoba hétalvója, velem egyetemben.

- Eva.. milyen nap van ma? - kérdeztem, miközben magamra kapkodtam a ruháimat. Egy egyszerű, kissé megkopott farmer inget vettem fel fekete gatyával és tornacipővel, a hajamat pedig kibontottam. Hosszú, rettentő göndör, barna hajjal és tengerkék szemekkel áldott meg az ég. Szóval tudtam, hogy fontos dolgom van ma, de megerősítést akartam szerezni arról, hogy tényleg hétfő van-e.

- Április 11, hétfő. Ma vagytok 5 hónaposak Joe-val. - hadarta, majd eltűnt a fürdőszobában. Fújtattam, és a szemeimet forgattam, aztán az íróasztalomhoz léptem, hogy bepakoljam a könyveimet a táskámba.

- Nem erre gondol.. mindegy. - nem fejeztem be a mondatomat, úgysem hallotta volna meg. Itt kezdődött minden. Azon a bizonyos, április 11-én.

~

Unottan sétáltam az ebédlő felé. Fejemet kissé oldalradöntöttem, és lassú, kimért léptekkel élveztem a rám vetődő nap sugarait. Mellettem diákok siettek el, hogy minél hamarabb ebédhez juthassanak, valószínűleg már hatalmas lehetett a sor. Közülük egy visszafordult, és bevárt engem. Ő volt Joe. A barátom.. vagy mim. Elég viharos a kapcsolatunk mostanában, olyan furcsa lett. Olyan rideg. Olyan érzéketlen. Olyan.. semmilyen.

- Szia. - köszöntött, mikor odaértem. Ismertem már annyira, hogy elég volt ránéznem, és le tudtam olvasni az arcáról, hogy épp milyen kedvében van. Ez amúgy is egész jól ment nekem. Jó hangulatában volt, de már nem tudott az enyémre hatni. Nem úgy, mint azelőtt. Mint amikor még minden rendben volt.

- Szia Joe. Hogy vagy? - a szemeit fürkésztem, melyek vidáman csillogtak. Nem viselkedtünk úgy, mintha egy pár lennénk, egyáltalán nem. Lassan kezdtem is letenni az egészről.

- Tök jól. És te? - kérdezett vissza, majd megcsörrent a telefonja. Felvette, és ebből is látszott, hogy már nem vagyok neki fontos. Én tudtam. Olyan ez, mint a megérzés. Ott van mindenhol. Ott van minden zsigeredben, ott lapul az egész testedben. A felismerés. Én felismertem, ráébredtem, hogy ez már nem lesz olyan, mint régen volt. És pontosan tudtam, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy elfogadom, és tovább lépek. Ezt kellett tennem. Hisz miért küzdjek olyan után, ami már nem lehet az enyém? Miért csak én küzdjek érte? Miért én alázkodjak meg? Alázatos vagyok ugyan, de nem megalázkodó.

- Én.. - kezdtem volna a kapcsolatunkról szóló monológomat, de leintett. Percekig álltam ott, amíg ő telefonált. Ekkor már szinte biztossá vált számomra, hogy vége.

- Bocs, Esme, de mennem kell. - villantott rám egy mosolyt végül, majd elviharzott, ürességet hagyva a lelkemben, az egész testemben.

- Remek. - morogtam. Inkább felmentem megebédelni, majd Evaval indultam vissza a kollégiumba.

- Szóval, mi van veletek? - kérdezte, Joera utalva.

- Mostanában olyan furcsa. Alig beszélünk, és már lassan hozzám sem ér. Nem tudom, mi van vele. - eljutottunk a sikátorig, ahol megálltunk, s Eva rágyújtott. Figyeltem, ahogyan kifújja a füstöt. Mindig is szerettem volna lefényképezni. Néha előjön a művészi énem. Kár, hogy csak ritkán. A lány hangja hozott vissza a valóságba.

- Igen.. azt látom, hogy "furcsa". - mutatott a sikátor végébe.

- Ezt nem hiszem el! - hitetlenkedtem fennhangon. Joe volt az. Egy lánnyal. Mindketten felkapták a fejüket a hangomra, majd mikor megláttak, elvörösödtek. A fiú felém közeledett, én pedig kikerültem, majd visszafordultam.

- Az excsajoddal csalsz meg? - csattantam fel, miközben Eva kezét éreztem a vállamon. Gyűlöltem ha ilyenkor hozzám érnek, és ezt mindenki nagyon jól tudta. Elég forrófejű lány vagyok, az apámtól örököltem. Most. Csak egy pillanat volt ez egész. Csak egy pillanat alatt valami bekattant, és tudtam, igazán tudtam, hogy vége, kész, ennyi volt. Az üresség a szívemben. A lelkemben. A testemben. Mindenütt. Fájt. Égetett.

- Gyere, menjünk! Kérlek.. - vonszolt a kollégium felé. Hatalmas ajtócsapkodás jelezte jöttömet. Az ágyra vetettem magam, és sírtam. A telefonom folyamatosan rezgett, de hiába. Rettenetesen fájt, hogy ezt tette velem. Perceken keresztük feküdtem ott, a feltörő könnyeimmel együtt, csöpögős zenéket hallgatva, miközben teljesen összeállt az egész. Joe valószínűleg már hetek óta csalt Liz-zel. Erőt véve magamon elkezdtem elpakolni a közös képeinket. Egy dobozba gyűjtöttem őket, majd az udvaron lévő konténerbe dobtam. Visszafelé összefutottam Daniellel, Joe haverjával, aki együttérzően megveregette a vállamat. Nyilván már ő is tudja. Kollégiumban élünk, itt másodpercek alatt terjednek a hírek.

- A teremben majd helyrepofoznak, meglásd. - kacsintott, majd eltűnt. Sóhajtottam. A teremben.. nem tudom, jó ötlet-e elmenni, lehet, hogy fölöslegesen fárasztom magam, ma valószínűleg úgyis csak beégnék.

- Valamilyen Peter keres. -  szaladt elém Eva. Kinyújtottam a kezemet..

- Add.. add ide! -  motyogtam fáradtan. Peter volt az, egy barátom. Nemrég jött haza a katonaságtól, Isten tudja honnan. Úgy éreztem, nekem ma nem fog menni ez az egész. Aludni akartam, semmi mást. Venni egy nagy, forró fürdőt, beteget jelenteni, elaludni majd másnap felkelni, és egy bögre tea mellett kuporogva gondolkozni, agyalni, töprengeni.

- Szia Peter! Az a  helyzet, hogy.. hogy én ma nem igazán tudok elmenni edzésre. - még el sem kezdtem az edzést, de már feladom? Na szép..

- Esme. Szeretném, ha jönnél. Hidd el, hogy utána jobb lesz. A kolesz előtt várlak, negyed 6-kor. Au revoir! - franciául köszönt el, pontosan tudta, hogy szeretem a francia nyelvet. Letettem a telefont, és visszamentem Eva után a szobába. A szobánkban már voltunk páran, szinte mindegyikőnk végzett a sulival aznapra. 

- Szedd össze magad légyszíves! - ölelt át Lucie. Kifújtam az orrom, bólogattam, majd összepakoltam a cuccaimat az edzésre. Ideges voltam miatta. És Joe miatt is. Negyed 6-ig még igazán sok időm volt. A lányok mind vásárolni mentek, vagy a parkban lógtak. Hívtak magukkal, és tudtam jól, hogy most társaságban kell lennem, de nem igazán csábított a dolog. Inkább lementem a sétálóutcára, és benéztem a közeli könyvesboltba. Ezer éve nem jártam már ilyen helyen, és most jól esett beugrani. Akkor pillantottam meg AZT a könyvet. Tetszett a borítója, és találó volt a címe is.

- Elnézést! A kirakatban láttam egy könyvet, "Úgy a földön is" címmel. Beleolvashatnék? - kérdeztem az eladótól, mire ő kedvesen elmosolyodott. Kikereste a könyvet, és a kezembe adta.

- Még új, a héten hozták be. Ez az egy van belőle. - magyarázta, majd ott hagyott a könyvvel. Elolvastam az utolsó oldalt - szokásom szerint - , majd a borítón lévő ajánlót. Gyors léptekkel a pulthoz mentem.

- Azt hiszem, nekem ez kell.. - néztem az eladóra, és a pénztárcámhoz nyúltam.

- Levonok belőle 50 százalékot, tekintve, hogy ez az utolsó darab. És látom, hogy jó kezekben lesz. - mosolygott rám, miközben elvette a pénzt. - Talán maga is bokszol? -

- Nem, én nem.. vagyis, még nem. - hebegtem. Még... tényleg nagyon akartam, és most, ebben a pillanatban még a Joe okozta fájdalmam sem akadályozhatott meg abban, hogy megvalósítsam az álmom.

- Sok sikert! - az eladónő szakította félbe a gondolatmenetemet. Megköszöntem, majd távoztam a könyvvel.

,,Kemény, mint egy kőszikla, és édes, akár egy csók." Ez állt a borító elején.

,,És íme itt vagyok, ifjúságom teljes vértezetében. Még mindig mozdulatlanul állok, kezem vértől szennyezett szeder ajkának sötét gyümölcse előtt. Ő kézbe veszi véres ujjaimat, egyiket a másik után a szájához emeli, megcsókolja. Ninának hívják. A szerelmem. Kilenc éves." Ez pedig az előszó. Rögtön beleszerettem. Egy padra ültem, és olvasni kezdtem a könyvet. Írtak benne Szicíliáról, a második világháborúról. És arról, amiért megvettem. A bokszról. Hangos telefoncsörgés szakított félbe az olvasással.

- Hol vagy? - határozott férfihang. Peter! Az edzés.. Úristen!

- Sajnálom Peter, nem figyeltem az időt. 2 perc és ott vagyok. - hadartam, majd gyors léptekkel elhagytam a sétálóutcát. Szerencsére egy köpésre van innen a kollégium. Már ott állt, várt rám.

- Nagyon sajnálom, én csak.. - fülig vörösödve felmutattam a könyvet.

- Ne aggódj, nem késünk el. De azért igyekezz! - mosolyodott el.

~

- Szóval.. hol szolgáltál eddig? - kérdeztem Petert, miközben végighaladtunk egy ligeten. Muszáj volt elterelnem a gondolataimat. Nyugodtnak kellett maradnom. Még, ha nehezemre is esett.

- A francia légióban. - mutatott vigyorogva a felsőjén lévő emblémára. Megforgattam a szemeimet. Nem volt valami beszédes ember.

- A többi katona is ilyen kurtán fogalmaz? - kérdeztem óvatosan. Csúnya, szúrós szemekkel nézett rám.

- Bocsánat. - vontam vissza, s úgy döntöttem, inkább csendben maradok. Látszólag Peter ezt nem igen bánta, ő élvezte a csendet. Elértük a terem kapuját.

- Na jó.. csak, hogy tisztában legyek a dolgokkal. Most bosszúból agyon fogsz verni? - kérdeztem, még óvatosabban, mint az előbb. Nem válaszolt, csupán kitárta előttem az ajtót. Felsóhajtottam, majd beléptem. Rajtam kívül két lány volt még a teremben. Egy vékony, középtermetű, és egy alacsony. Szerencsémre az edző, Carl ismert engem, anyám gyerekkori ismerőse volt.

- Esme! Megnőttél. - mosolyogva körbefont vastag, izmos karjaival, s magához szorított. Megpróbáltam rámosolyogni, és nagyon reméltem, hogy nem fintorgás lett a vége.

- Gyere, lassan kezdünk. Állj a kapuba. - mutatott két deszka közé, miután átöltöztem.

- Kapu? - hőköltem hátra.

- Nézd, én.. én nem tudok focizni. Lehet, hogy rossz helyre jöttem. - fordultam volna meg, hogy visszamenjek az öltözőbe, de egy kemény mellkasba ütköztem.

- Innen nincs visszaút, kislány. - vigyorgott rám egy nagy darab srác.

- Nagyon jó helyen vagy, Esme. Ez csak a bemelegítés. - ránéztem Peterre. Mulatott rajtam. Kiöltöttem rá a nyelvemet, és beálltam a kapuba. Szerencsére nagyon jó játékosok voltak a csapatban - rajtam kívül - , így nem igazán kellett a labdához érnem. Mindent gyűlöltem, ami labdával volt kapcsolatos.

- Oké, álljatok a helyetekre. Bemelegítés. Peter, kérlek. Dolgom van még a versennyel. - bemelegítés? Megint?! Alapgyakorlatokat hajtottunk végre, nyújtottunk, lazítottunk.

- 30 fekvőtámasz a fiúknak, 20 a lányoknak. Neked legyen 35. - mutatott rám Peter. Duzzogva tettem a kezeimet a földre, és nekiálltam. Az első húsz meg sem kottyant, még a 30 is ment. Az utolsó ötbe csaknem belepusztultam.

- Kicsit ütemesebben Esme, nem érünk rá! - tapsolt oda Peter, mire én morogtam egyet. Ezt követte a 30, vagy 20 felülés, amiből nekem harmincötöt kellett csinálnom. Ez könnyebb volt. Végül mindenkinek 30 guggolás. Nekem 35.

- Figyelj Peter, én nem tudom ezt megcsinálni. Ki fog ugrani a térdem. - ez volt a gyengepontom. A lábaim.

- Akkor majd visszaugrasztjuk. 35. Nyomás! - nézett rám derűsen, én pedig bosszúsan nekiálltam a feladatnak. Becsuktam a szemeimet, a fogamat pedig összeszorítottam. ,,Istenem, csak ki ne ugorjon!" Mindvégig éreztem magamon a tekintetét. És sikerült. Megvolt a 35. Ezután párba álltunk, és a technikákat gyakoroltuk. Végül a harc. Nem volt fogvédőm, de ez senkit sem zavart. Mindenki lazán szapulta a fejemet. Én meg próbáltam egyben maradni.

 Nem öltöztem át edzés után, csak felkaptam a cuccomat, és kirohantam a teremből.

- Semmi baj kislány, majd megszokod! - kiáltott utánam Carl. Válaszként visszaintettem. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Előhalásztam a fülhallgatómat és a telefonomat. Muszáj volt kicsit lenyugodnom. Először Joe, most meg még az edzés is. De, talán lehetett volna rosszabb is.

~

Már a sétálóutcán jártam, mikor valaki elkapta a derekamat, és visszarántott.

- Te jó Isten, Peter! Megvesztél? - löktem odébb. Rettentően megijesztett.

- Csak biztos akartam lenni, hogy élsz még. - vigyorodott el, majd újra megfogta a derekamat.

- Szabad? - kérdezte, most tapintatosabban, de nem várta meg, míg válaszolok. Magához rántott, kicsit erősebben, mint az előbb. Görcsbe rándult a gyomrom.

- Nagyon kitartó voltál ma, Esme. - suttogta a fülembe. Könnyek szöktek a szemembe. Fáradt voltam, és kissé elveszett.

- Hogy van a térded? - volt valami gyengédség a hangjában. Megráztam a fejemet, majd a vállának döntöttem. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

- Te sírsz? - kérdezte meglepődve, miközben próbált a szemembe nézni, de én körbefontam a karjaimat a derekán. Nem erőlködött, inkább csak végigsimított a hátamon. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam érezni. Mégis, mintha kissé biztonságosabban éreztem volna magam.

- Szeretnéd, hogy elintézzem? - a derűs hangnem mögött volt valami határozott is.

- Honnan tudsz te róla? - mormogtam a vállába, majd ránéztem.

- Hallottam. Vagyis, mesélték. - válaszolt megint olyan kurtasággal, mint délután. Megpróbáltam összeszedni magam, és elindulni, de összerogytam. Abban a pillanatban fel is álltam.

- Csak elfáradtam.. - bizonygattam, de Peter már az ölébe kapott.

- Erre semmi szükség, én tudok járni! - végigcipelt a sétálón, egész a kollégium bejáratáig.

- Itt már letehetsz. - de ahelyett, hogy eleresztett volna, megnyomta a csengőt, s kinyílt az ajtó. A portán a középkorú néni volt, aki most meglepetten ugrott ki a székből.

- Elnézést, uram, de ide nem jöhet be engedély nélkül. Ez egy leányinternátus. - magyarázkodott, de semmi értelme nem volt.

- Elnézést, asszonyom, de a lány nem tud járni. - morogta kurtán, s felvitt a lépcsőn, be a tanáriba. A nevelőnőm fülig vörösödve nézett ránk.

- Esme, mi történt veled? - válaszolni szerettem volna, de Peter megelőzött.

- Nem tud ráállni a lábára. Elviszem a szobájába. - ellentmondást nem tűrő hang. És a nevelő igent mond. Ez igen! Elmutogattam, hogy merre találja a mi szobánkat, és lassú, kimért léptekkel haladt a folyosón.

- Úgy érzem magam, mint egy elcseszett filmben, a lelassított részeknél. - sóhajtottam fel, mire ő kinevetett.

- Remélem, mindenki felöltözött már.. - kiáltott be az ajtón, mire az kinyílt.

- Esme? - Anne volt az. A másik legjobb barátnőm.

- Majd később elmesélem. - intettem le, Peter pedig az ágyamhoz lépett.

- Bizonyára ez az. - mosolygott mikor meglátta a könyvet az ágyamon. Félrerakta, engem pedig óvatosan leültetett az ágyra.

- Kend lóbalzsammal, és ne erőltesd. Nem szeretném, ha szerdán edzenél. - kiadta az utasításokat, majd miután végigsimított az arcomon, távozott. Anne kimondatlan kérdéseire válaszoltam.

- Igen, szakítottunk. Vagyis nem, de megcsalt. Ő Peter volt, akiről már biztos meséltem. A lábam pedig jól van, csak kicsit megerőltettem. - pontosan tudtam, hogy mit akar tudni, ezért nem vártam meg, míg megkérdezi.

- Elmész szerdán az edzésre.. - állapította meg. Nem kellett elgondolkoznom rajta. Tudtam a választ. Tudtam, hogy mindazon kínok és fáradtságok ellenére is, amivel jár, kell nekem.

- Nem hagynám ki. Beleszerettem a bokszba, attól függetlenül, hogy rettenetesen kifárasztottak. - helyeseltem. Óvatosan felálltam, és fürdeni készültem. Próbáltam nem terhelni a fájós lábamat, habár nem mindig sikerült. Az este további része unalmasan vánszorgott, igyekeztem hamar elaludni, hogy ne gondoljak Joera. Mielőtt elnyomott volna az álom, Peter írt egy sms-t: ,,Remélem minden rendben a lábaddal. Várlak az iskola előtt, holnap 3-kor. Szép álmokat!"

~

A lelátón ültem, és az osztálytársaimat néztem. Felmentést kaptam mára a tesióra alól. Megigazítottam a fáslit a lábamon, majd újra a pályára néztem. Néhányan kötelet másztak, ugróköteleztek, tollasoztak. A többség viszont röplabdázott. Ez volt az osztály kedvenc játéka, a métán kívül. Joe és a régi-új barátnője haladtak el előttem. Kezemet tudatlanul is ökölbe szorítottam, éreztem a benne rejlő erőt. Próbáltam nem utánuk nézni, inkább előre meredtem. Kicsengettek, s a cuccaimat összeszedve átbicegtem az iskolába, megkeresve a termet, ahol a következő órám lesz. Igyekeztem odafigyelni az órákon, és nem Joen gondolkodni. Újra és újra elolvastam Peter üzenetét. Nem igazán vettem komolyan, ami a találkozót illeti. Vagyis, inkább csak nem igazán hittem abban, hogy eljön. Ebédnél alig csúszott le pár falat, aztán jött Eva és Anne, akik rám erőszakolták az ételt, mondván, hogy így ne csodálkozzak, ha kiütnek. Igazuk volt. Ebédszünet után volt még egy órám, irodalom. Épp az angol felvilágosodást vettük, Defoe-val és Swift-tel. Tetszett ez az anyag, épp ezért könnyen meg is tanultam. A tanárnő összes kérdésére tudtam a választ, így a mai napom az iskolában sikerélménnyel zárult.